Gyengék és gyengénlátók segítôje

A mozgássérült óvatos járógyakorlatokat végzett a klinika parkjában. Bal kezével orvosára, dr. Görlitzre támaszkodott, jobbjában mankó. A sétákon mindig elkísérte ôket az orvos kutyája, Moritz Excelsior. Olykor-olykor letették a botot, hogy a beteg mankó nélkül próbáljon lépegetni. Éppen egy ilyen alkalomkor dr. Görlitzet telefonhoz hívták, így páciense egyedül maradt, képtelen volt segítség nélkül továbbhaladni. Ekkor hihetetlen dolog történt: minden utasítás nélkül Moritz, az orvos kutyája elrohant, és a kórház épületébôl kihozta a sérült mankóját. E történetet maga dr. Görlitz mesélte el a német juhászkutya atyjának, Max von Stephanitznek, miközben nyomatékosan felhívta Stephanitz figyelmét a kutya teljesen önálló, minden parancsot nélkülözô cselekvésére. Nem véletlenül énekelte meg már a középkorban Walther von der Vogelweide azt az ôsi bölcsességet, miszerint egy állat szívet melengetô tettekre képes. Ezt a régi megállapítást napjaink modern kutatásai is igazolják, kutatók többször is szemtanúi voltak annak, hogyan segítenek át háziállatok krízishelyzetben lévô gyerekeket a lelki traumák okozta nehézségeken.

Belgiumban már a VIII. században használtak állatokat terápiás célokra. Az angol York kolostor szerzetesei 200 évvel ezelôtt azt tanácsolták: a lelki és testi sérülteken legjobban egy ima és egy állat segít. Valamit ebbôl Stephanitz is megsejtett és papírra vetett, de számára elsôsorban az volt a legfontosabb, hogy a terelômunka szerepének csökkenésével a német juhászkutyák konkrét, fizikai teljesítményének újabb feladatokat találjon.

Nem kellett sokáig keresnie. A háborús sérültek közül sokan vakon tértek haza, és Stephanitz számára magától értetôdô volt, hogy vakvezetôkutyák segítsék ezeket a szerencsétlenül járt embereket. De a vakvezetô kutya mint olyan valójában nem is újkori találmány. Már Pompei romjai között találtak egy jó állapotban fennmaradt ábrázolást, melyen egy kutya által vezetett, botra támaszkodó férfi látható. Nyilvánvalóan vaknak kell lennie, mert a képen egy nô alamizsnát ad neki, de ô nem nyúl az adományért. (Pompei városát i.sz. 79-ben öntötte el a Vezúv lávája.) De létezik egy germán monda is, mely szerint Helmholdot is hûséges kutyája vezette az erdôkön át, miután az uralkodót Odran kelta király megvakította. A középkorból egy vak énekesrôl maradt fenn írásos emlék, akit egy kutya vezetett várról várra. 1780-ból hiteles tudósítást olvashatunk az akkoriban igen híres párizsi „des Quinze-Vingts” vakok kórházáról, ahol már akkoriban kutyákat alkalmaztak vakok vezetésére. 17 évvel késôbb Fréville „Híres kutyák történetei” c. munkájában lelkesen számol be e vakvezetôkrôl, akik türelmesen és okosan vezetik gazdájukat, kitérve mindenféle akadály elôl, s ha szükséges, inkább kerülô úton vezetik haza társukat, ha a megszokott utcán hatalmas pocsolyák nehezítik az elôrehaladást. A vakvezetôkutyák képzésének történetében kiemelkedik Josef Reisinger személye, aki asztalosinas korában vakult meg 1780 táján. Ma ô számít a szisztematikus és tervszerû vakvezetôkutya-képzés egyik úttörôjének. Saját kutyáját, egy kis spiccet olyan tökéletesen képzett ki, hogy az emberek többször is kétségbe vonták Reisinger vakságát.

Johann Wilhelm Klein 1819-ben alapított Bécsben egy intézetet, ahol már szintén kutyákat alkalmaztak a vakok segítésére. Az elkövetkezô évtizedekben azonban valahogy megfeledkeztek e kutyákról, s csupán az elsô világháború után „kapta fel” ôket egy Senfelder nevû bécsi orvos. De hiába támogatta munkáját az Osztrák Rendôr-, Háborús- és Szanitéckutya Egyesület, javaslata, hogy a megvakult katonákat kutyák vezessék és segítsék, hazájában nem talált visszhangra.

Az osztrák Senfelder ötletét egy német titkos tanácsos, Stalling valósította meg. 1916-ban, két évvel a háború kitörése után, a Szanitéckutyák Német Egyesületével közösen alapította meg Oldenburgban a világ elsô vakvezetôkutya-képzô iskoláját. Bár meggyôzô eredményességgel dolgoztak, és kutyáik keresettek voltak, anyagi nehézségek miatt az iskola bezárta kapuit. Azonban munkájuk nem volt hiábavaló, egyre többen érdeklôdtek vakvezetôkutyák iránt. 1923-ban végre a német fajtaegyesület, az SV hozott létre egy nagyszabású kiképzôhelyet Potsdamban, mely a világ második vakvezetôkutya-képzô iskolája volt. Kilenc évvel késôbb már az ezredik kiképzett vakvezetôkutyát adták át. Olyan nagy volt a kereslet a kutyák iránt, hogy az Egyesület bayerni csoportja még egy iskolát nyitott Münchenben.

A potsdami példát követve, világszerte megindult a vakvezetôkutyák szervezett képzése, nemcsak Európa államaiban, hanem a tengerentúlon is.