Ember az ebben
A visszabeszélô kutya

A kutyák viselkedése, gazdáikkal, „embertársaikkal” való párbeszéde olyan adalékokkal szolgálhat az emberi evolúció lépéseinek megértésében, amilyenekkel „genetikai unokatestvéreink”, az emberszabású majmok vizsgálata nem. Az immár a nemzetközi tudományos sajtóban is címlap sztorivá avanzsált kutyakutatások új eredményeivel magyar etológusok álltak elô.

     „Ez a kutya olyan okos, hogy szinte beszél” szoktak büszkélkedni kedvenceikkel egyes, mostanáig elfogultnak vélt gazdik. Ám a legújabb etológiai kutatások eredményei szerint e vélekedésükkel bizonyos tekintetben nem is állnak messze az igazságtól. A Csányi Vilmos etológusprofesszor által vezetett, mások mellett Miklósi Ádám és Topál József etológusokból álló magyar kutatócsoport a nemzetközi tudományos szaksajtóban, így a New Scientist brit folyóiratban is nemrégiben közzétett vizsgálatai szerint ugyanis a kutyák viselkedésének tanulmányozása fontos adalékokkal, párhuzamokkal szolgálhat az emberi evolúció korai, a nyelv kialakulása elôtti szakaszának megértéséhez.
     De van e kutatássorozatnak egy másik érdekes vonulata is. Az elmúlt években egyre többen vonják kétségbe, hogy a kutya, mint önálló, több mint négyszáz fajtára tagozódó állatfaj csupán 14 ezer évvel ezelôtt alakult volna ki a farkasból ahogy azt az eddig talált csontmaradványok alapján következtették.
     Három évvel ezelôtt ugyanis Carles Vilá, a Los Angeles-i California Egyetemen dolgozó spanyol genetikus DNS-vizsgálatokkal bizonyította: a farkas nagyjából 135 ezer évvel ezelôtt lényegült át ebbé.
     E megállapítás azért különlegesen érdekes, mivel hozzávetôlegesen ez azaz idôpont, amikorra az emberré válás a jelenlegi tudományos ismeretek szerint ahhoz a fázisához érkezett, hogy „összeállt” az a bonyolult, az állatvilágban ismeretlen, kizárólag az emberre jellemzô tulajdonság együttes, amit a szaktudomány Csányi-féle humán viselkedéskomplexumnak is nevez. Ez azért lényeges, mivel az emberi evolúció kutatói szerint ez tette lehetôvé a beszéd kialakulását, így magát a civilizációteremtést is. A magyar etológuscsoport tagjai most azt feltételezik, hogy az emberi „társadalomszervezôdéssel” nagyjából egyidôs kutyák domesztikációjuk során mostanra nagyjából elsajátíthatták e sajátos „komplexum” csaknem minden elemét. Ilyetén módon akár jogos is lehet az „éppen csak meg nem szólal” kitétel.
     Az etológusprofesszornak és csapatának sikerült például kimutatnia, hogy a kutyák gazdáikkal szinte ugyanolyan szoros kapcsolatot alakítanak ki, mint a gyerek szüleikkel. A pszichológiában egyébiránt éppen ezt a fajta kötôdési típust tartják a szocializáció, a társadalomba való beilleszkedés egyik alappillérének. A mostani ezredfordulón elszaporodó, nagymamákat és kisgyermekeket sújtó, gyakran halálos végkimenetelû kutyatámadások okát a szakemberek a fajtánként eltérô mértékû, de elvileg minden körülmények között kordában tartható agresszivitáson túl a hiányossá váló szocializációban, vagyis a „félreneveltségben” látják. És ahogyan a közveszélyesen deviáns, antiszociális egyedek ilyetén viselkedése mélyén is: a pszichológusok szinte mindig ki tudják kutatni a kötôdés hiányát.
     De lássuk inkább az év tízezrek során kialakult „normális” emberkutya viszonyt. A szoros kötôdés ugyanis csak az elsô elem, és a derék ebek ennél bonyolultabb kooperációra is képesek az emberrel. Csányiék vakvezetô kutyák és gazdáik együttmûködését vizsgálták. Kiderült, hogy összeszokott párosoknál a különbözô, döntést követelô szituációkban, fele-fele arányban irányít az ember, illetve a kutya. És nem is akárhogy: az emberkutya páros tagjai szinte folyamatosan és alig észrevehetôen cserélgetik a „vezetô”, illetve a „vezetett” szerepét. Ahol látóra van szükség, tapasztalták a kutatók, ott a kutya dirigál, ahol pedig például új, ismeretlen útvonalat kell választani, ott az ember veszi át a karmesteri pálcát. Ezek a négylábúak ráadásul mindezt úgy teszik, hogy használják nemegyszer felülbírálva a sok hónapos kiképzésen beléjük nevelt szabályokat a mindennapi közlekedés soha be nem gyakorolt, menet közben megtanult „trükkjeit” is. „Az állatvilágban nem akad arra példa, hogy egy állat úgy adja fel a dominanciáját, hogy azt aztán vissza is tudja venni, majd megint feladni, függôen az adott szituációtól” mondja az etológusprofesszor.
     A fent leírt emberkutya kapcsolat egy, az állatvilágban sehol nem tapasztalható, humán jellegû kooperáció. De van más is: Miklósi Ádám egy 1998-as kísérletsorozatában tudományos alapossággal bizonyította, hogy a kutyák képesek értelmezni az ember szándékait, gondolatait jelzô, nem verbális kommunikáció egyik fontos elemét, követni tudják az emberi tekintetet, és fel is fogják, mire irányulhat. Ezt a kutyán kívül csupán az emberszabású majmok képesek elsajátítani, de csak az emberrel évezredek óta együtt élô kutyákénál nagyságrendekkel hosszabb tanulás révén. Eme képesség emberi szempontból azért is fontos, mert egy nagyobb létszámú – a nemzetközi szaktekintély a kanadai viselkedéskutató Merlin Donald szerint már elôemberként is 100–150 fôs csoport tagjai például e képesség birtokában tudtak közösen vadászni, gyûjtögetni s az így megszerzett betevôt komolyabb torzsalkodás nélkül elosztani.
     Tovább haladva a humán kommunikációs technikák rendszerében, a kutyák olyan, az emberi és az emberrel való együttéléshez elengedhetetlen technikát is megtanultak, amelyek révén képesek „ráhangolódni” csoportjuk vagyis embercsaládjuk tagjainak érzelmi állapotára, motivációira. Ez ugyancsak fontos feltétele annak, hogy közös akciókat legyenek képesek velük végrehajtani. Ez utóbbi „tudás” feltétele az állatvilágban eddig még nem tapasztalt empátia, az együttérzés képessége, valamint a szabálykövetô magatartás s nem utolsósorban a különbözô rítusok „tisztelete”. Márpedig, mint arra a magyar tudósok rámutattak, az ebek ezt is tudják. A hosszas kísérleti leírásokat mellôzve, elegendô megemlíteni a családi tragédiákkal együtt érzô s emiatt letargiába esô kutyákat, a katasztrófa elhárításban vagy rendôri akcióban bevethetô regulákat, biztonsági szabályokat betartó ebeket, esetleg a gazdi elvileg tökéletesen értelmetlen és funkciótlan magánrítusaihoz, például a séták meghatározott sorrendû szertartásaihoz is alkalmazkodó négylábúakat.
     A kutyák mindezeken túl, állítják a kutatók, rendelkeznek az imitáció, az utánzás képességével is. Csányi szerint „a családban felnôtt kutya vélhetôen embernek hiszi magát, s mint a gyerekek, folyamatosan utánozza az embereket. Ennek felismerésében csak az akadályoz minket, hogy a kutya a miénktôl teljesen eltérô testfelépítéssel rendelkezik”. Az etológusprofesszor saját, Bukfenc névre hallgató kutyájának esetét hozza fel. A kutya anélkül, hogy elôtte valaha is szánkózott volna, az egyik téli séta alkalmával felkéredzkedett az ott elôször használatban látott ródlira, s nem szállt le róla, amíg gyereksegédlettel le nem csúszhatott a havas lejtôn. Csányi Vilmos szerint egyébiránt maga a kutyaugatás is egyfajta imitáció. A kutyaôs farkasok ugyanis csak kölyökkoruk hajnalán tudnak ugatni, késôbb már nem. A magyar etológus feltételezései szerint a kutyák ezzel a folyamatos humánevolúciós szempontból egyébként agressziócsökkentô szerepet is betöltô tevékenységgel az emberi beszédet kívánnák utánozni, a maguk módján, ily módon is beilleszkedve az emberi közösségekbe. Az év tízezredek során ezért a kutyák az ember megerôsítô visszajelzései, jutalmazásai, valamint „felismert önérdekük”, önmaguk megértésének vágya révén maguk is „kifejlesztettek” egyfajta, az acsargástól, a rövid vakkantásokon át a halk nyüszítésig terjedô, tucatnyi hangsorból álló jelrendszert. A kutya mindezek segítségével ma már talán az emberrel is képes egyértelmûen kommunikálni, s ennek megértése olykor némi odafigyelés és tanulás nyomán nem is mindig reménytelen. Egyébként érdekes módon ez az egyetlen olyan domesztikált tulajdonság, amely nemcsak a kutyaember, hanem a kutya-kutya közötti kommunikációban is szerepet kapott.
     Csányi és munkatársai egyébként még azt feltételezik, hogy az emberrel együtt élô, kóbor ebként is az ember közelségét keresô kutyák ugyanolyan szelekciós nyomásnak vannak kitéve, amilyennek az ember volt 100–150 ezer évvel ezelôtt. Vagyis ahogyan akkor az ember, most ôk vannak közvetlenül a „beszéd” kialakulása elôtti stádiumban. Persze korántsem az emberi beszédre kell gondolnunk.